Muzsnay Ákos (Budapest, 1945) autodidakta művész. Szellemi mesterének Kőrösi Csoma Sándort és Kondor Bélát tekinti. Grafikák mellett érmeket készít, kisplasztikával is foglalkozik. Egyéni kiállítása volt Budapesten a Vigadó Galériában, Szentendrén, Békéscsabán, külföldön Berlinben és Hamburgban. 1977-tól rendszeresen részt vesz a hódmezővásárhelyi Őszi Tárlatokon. Csoportos tárlaton szerepelt 1978-ban a Magyar Nemzeti Galériában, 1979-ben Londonban, 1981-ben Milánóban. Díjai: az Országos Grafikai Biennále díja (1983), Kondor-plakett (1985, 1987, 1989). A Legszebb Magyar Érem díjat 1994-ben kapta meg. Hazai közgyűjteményekben egyebek mellett a Magyar Nemzeti Galériában, a pécsi Janus Pannonius Múzeumban és Hódmezővásárhelyen, a Tornyai János Múzeumban találhatók munkái.
Az alkotó így vall magáról: „A kilencszázhatvanas évek elején tudatosult bennem, hogy a képzőművészet, ezen belül a grafika az a terület, ami komolyabban is érdekel, s ahol megtalálhatom életem értelmét.
A kezdeti homályos célok megfogalmazása helyett példaképeket kerestem magamnak, aztán meg is találtam – Kőrösi Csoma Sándor és Kondor Béla személyében –, akiknek a munkássága, etikai tartása világítótoronyként segített eligazodni a nehéz időkben.A szakmai fortélyok elsajátítása után az útkeresés évei következtek.
A módszer alapján, amit magamban kidolgoztam – olvasni, figyelni és az égiek áldását várni – eljuthat az ember egy olyan ponthoz, ahonnan az út már csak felfele vezet.”
– Muzsnay Ákos szemlélődő, nyugodt magatartásában óhatatlanul van valami keleties bölcsesség. Nem akar megmagyarázni semmit és nem akar szépeket rajzolni, egyszerűen csak segít rádöbbenni a valóságra és a szépségre. Mindebben persze semmi új nincsen. Tudja, és teszi a dolgát. A világot nem kell újra és újra felfedezni, megismerni, egyszerűen meg kell teremteni. Újra és újra. A közvetlenség melegével és a kitartás alázatával. Hogy mindez hogyan történik meg a mindennapokban, a gyakorlatban, titok. Arctalan, egótlan titok – állítja Jász Attila.
Murányi Sándor Olivér és Matza Teréz könyvét Jász Attila költő Csendes Toll néven jegyzett verse és Dr. Fried István Herder-díjas irodalomtörténész ajánlása jegyzi:
„Felhőket fenyőágakon túl ölelő tekintet, nem mozdul
a szél az ágak közt, valami mégis történik.
mlékek azokból az időből, amikor még kövek voltunk,
vékony kontúrcsík álom és ébrenlét, árnyék és fény-
játék között.
A fenyők alatti bokrok takarásában megbújó medve-
talpnyomot mossa az eső, ugyanilyen nyomtalanul
tűnünk el mi is.
Olyan gyorsan, amilyen türelmesen turisták várják
a medvét a lesben.
Bár a medvék nem késnek, csak az írók, ami meg-
bocsátható, ha nem nagyon magyarázkodnak
az olvasónak.
Inkább írják, színezzék ki történeteikben a pirkadat
sötétjét, a félelmet, a bátorságot, ahogy az indiánok
tették a tábortűz körül.
Hiszen még mindig indiánok vagyunk mindannyian,
az időnként medvelesben ücsörgők legalábbis,
akár írók, akár olvasók.”
Csendes Toll
„Murányi Sándor Olivér – Matza Teréz könyve az erdőkbe és a barlangokba kalauzol, figyeli, mint érkeznek az erdélyi havasok félelmetesnek hitt nagyvadjai. A medvét fényképező rajongók tudják, érzik és éreztetik, a medvék révén az élni akaró természet üzenetét fogják föl. Kiszakadva a városok, a foglalatosságok határolt világából, közelre, valami valóságosra és távolabbra, valami harmonikusra, még el nem rontottra találnak. A szereplők különféle helyekről érkeztek, de egyeznek abban, hogy az életet tisztelni kell, a medveéleteket pedig lehet érdemesnek tartani a megörökítésre. A különöset keresik (esetleg messzi földön), a szépet is, különös formájában. A történetek és azok képzőművészeti értelmezése olyan történetsort szerkeszt, mely a hagyományost a maihoz vezeti át, a maiban pedig felvillantja a hagyományost. A medvés erdő egyszerre szűk tere a kíváncsiskodóknak és tág tere azoknak, akiknek a természet, csendjével és félelmetességével, a meghitt, otthonos létezés felejthetetlen helye.”
dr. Fried István
Fotóalbum
